Nagy érdeklődéssel és kíváncsisággal felpörgetve, na és persze éhesen érkeztünk Mary-Ellen McTague vacsorájára. Talán utóbbi volt a legnagyobb hiba. Vagyis, hogy éhesen mentünk el az ötfogásos degusztációs vacsorára, ugyanis éhesek maradtunk mindvégig, a több mint 4 órán át tartó kóstolgatás ellenére is.

Az első fogás, a házilag érlelt kecskesonka, nem igazán érintett meg, nem találkoztam ütős ízekkel az ételben. Méretében az étel egy amuse-bouche adagjának felelt meg, vagyis ha egy evőkanálon tálalták volna, azon is elfért volna minden.

A globalista konyha történelmi angol vacsorájának második fogása azonban lenyűgöző volt. A paradicsom consommé uborkával és borágóval olyan hideg paradicsomesszencia-leves volt, amitől elállt a lélegzetem. Visszahozta az utoljára gyermekkoromban kóstolt paradicsom ízét. Hidegen szervírozták, az uborka darabkákkal a gazpachora is emlékeztetett az íze.

A főfogás lassan sült báránylapocka volt szívkagylóval, zöldborsóval, sóskával és fehérrépával. Kellemes volt az íze, de mi is tudunk ilyen bárányt sütni otthon. Nem volt különleges fogás, a szívkagyló csupán egy-két helyen volt alig-alig fellelhető az ételben, szinte keresni kellett. A köret kifejezetten nem fogott meg, mert azt napokkal később csak a menüt visszaolvasva tudtam felidézni.

A negyedik fogás egy sörbet volt: meggygranita citromverbénakrémmel. Saját kulináris utazásaim során azt tanultam, hogy a sörbetet két főfogás között kell feltálalni, mert az segíti az emésztést, és a gyomrunkban helyet tudunk vele csinálni a következő fogás elfogyasztása előtt. Bár ez esetben nemigen volt mit megemészteni, mert pici cicaadagokat ettünk csak, és hát helyet sem igen kellett már csinálni, mivel már csak a desszert volt hátra. A sörbet íze nagyon kellemes volt, mind a citromverbénakrémnek, mind pedig a meggygranitanak.

A desszerthez érkezve asztaltársaságunk minden tagja éhezett. A peach melba ízvilágában csúcs gasztronómiai élmény volt. És még kanalaztam volna… De összesen egy evőkanálnyi baracklekvárt kaptunk egy csillagocska habbal.
Kis asztaltársaságunk a desszert után még mindig az ételekről beszélgetett… Arról, hogy ha hazaérünk egy vacsoráról, akkor mit is fogunk vacsorázni, mert itt bizony minket kiéheztettek. Még akkor is így éreztük, ha tudtuk, hogy egy degusztációs vacsorára megyünk, és tisztában voltunk az adagok méretével. Ráadásul én személy szerint kifejezetten imádom a kis adagokat, mert én magam sem szoktam nagy adagokat enni vagy tálalni, de amiket Mary-Ellen McTague vacsoráján kaptunk, azok nevetségesen kis adagok voltak.
A borok, amiket kóstoltunk, jók voltak, de ezekhez is ételek kellettek volna, mert a fehérbortól még inkább is megéhezik az ember.
Ha most azt kérdeznétek, hogy elmennék-e még egyszer a Globalista Konyha vacsorájára? Akkor azt válaszolnám: csak egy vacsora után 🙂